Országos Színházi Találkozó 2026, Csokonai Nemzeti Színház Debrecen, 6. nap
Kaposvár és Szolnok után idén Debrecen adott otthont a – gyakran hangos szakmai viták centrumában, politikai-ideológiai töréspontokon álló – Országos Színházi Találkozónak, amelynek 6., június 20-i napján három előadást láthattunk a versenyprogramból. A szépség meggyilkolása (a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház), a Rinocéroszok (a Figura Stúdió Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház), valamint a Cyrano de Bergerac (a szolnoki Szigligeti Színház) intenzív, elgondolkodtató délutánt, estét kínált a nagyérdeműnek.
Korábbi társulati tagként visszatérni a Csokonai Nemzeti Színház tereibe még mindig olyan, mintha otthon lennék, hazatérnék. Ekkor realizálódik igazán számomra, miért használjuk az anyaszínház kifejezést. Ezt az érzést csak fokozzák a műszaki, nézőtéris, színészkollégákkal való szoros ölelések, a közös élményeket, tapasztalatokat rejtő cinkos összekacsintások. Újra azon kapom magamat, hogy az előadások alatt összekulcsolt kezekkel izgulok a színészekért, figyelem, hogy vajon a fények, hangok, kellékek optimálisan működnek-e a produkciók alatt, és egy-egy pillanatra elmélyülök a félig árnyékban lévő nézői arcokban, reakciókban is.
A versenyprogramok eme délutánján, ha elég kitartó volt a közönség, és látta mindegyik előadást, akkor az összes rendelkezésre álló kőszínházi játékteret bejárhatta, felvehette annak egyedi atmoszféráját. A Csokonai Fórumban található modern, letisztult Latinovits Színpad beépített nézőteréből indultunk, a Kóti Árpád izgalmasan átalakított stúdióterén át végül a tradicionális, nagyszínházi miliővel bíró, padlizsánszínben pompázó (nálam ez már csak „színházi lila” néven fut) Csokonai Teátrumban zártuk az estét. A nézőtereket döntő többségben megtöltötték az érdeklődők, nyugalmas, feszültségmentes várakozás jellemezte az előadások előtti „színházi hétperces” kezdések hangulatát.
A produkciók közös metszetében valamiképpen mindig a testi metamorfózis állt: a test feláldozása, színeváltozása, torzulása, a külső és belső szépség közötti vívódás, az emberi szépség kifordítása, üzleti és ideológiai célokra történő használata erőteljes motívumként, szervezőelvként volt jelen.
A szépség meggyilkolása (rendező: Szenteczki Zita) erős és örökké aktuális témát tár elénk: a női test feláldozását a hazai, politikai érdekek oltárán. Szenteczki Zita és Horváth Panna párosa az első, kádári pártállamban rendezett (1985) tragikus kimenetelű, botrányokkal övezett szépségkirálynő-választás kordokumentumai (Dér András és Hartai László Szépleányok című filmje), valamint Euripidész Iphigeneia Auliszban című drámája (Devecseri Gábor fordítása)alapjánkészített előadást. Ugyan kicsit lassan, némiképp ritmustalan indítással kezd (túl hosszú, elnyújtott zenei betétek), és helyenként a színészektől elhangzó szövegrészek didaktikusnak hathatnak, ennek ellenére végül egy szépen beérő, önmagára találó, fontos produkciót láthattunk. A történet nem teljesen lineárisan, de jól egymásba csúsztatva ábrázolja Molnár Csilla 17 évesen öngyilkos szépségkirálynő és Iphigeneia, Agamemnón király lányának végzetét, kiszolgáltatottságát. Ennek csúcspontja, amikor a címszereplőt játszó színésznő (Hodik Annabella) megidézte azt az 1985-ös jelenetet, mikor Pauer Gyula szobrászművész kötelezte a szépségverseny legjobbjait, hogy testüket gipszbe öntse, miközben megalázó helyzetekben meztelen fotók is készültek róluk a Magyar Média engedélyével. Hodik a pódiumon állva egy vörös nejlonnal körbetekerve, mellét gipsszel bekenve, a fején szarvasagancsot formáló fejdíszt visel (Artemisz, vadászat, puskák, feláldozás). A pirospaprikával beszórt gipsz csak fokozza a női alak kitettségét a pártállami üzleti versenyben, látszatmagyarkodásban, a mindenkori hazának tett túl nagy áldozatban. Az előadás zárásaként szépen működött a szélgéppel megfújt vörös, áttetsző szalag, amely Iphigeneia feláldozását követően az újra hajóvitorlákba (Aulisz kikötőjéből Trójába) kapó szelet, de a lélek megszabadulását is jelképezte.
A szombati nap tetőpontja, kiemelkedő előadása egyértelműen a Rinocéroszok, Bocsárdi László rendezésében. Az abszurd színház megteremtője, Eugène Ionesco romániai származású, zsidó felmenőkkel is rendelkező francia szerző e jelentős, 1959-ben írt színdarabja olyan témát feszeget, mely napjainkban is újra és újra felbukkan: a fasizmus, a kirekesztő gondolkodás, a szélsőséges ideológiák társadalom- és jellemtorzító jelensége (Shawn Grenier tartalomgyártó összefoglalója az antifasiszta darabról). Ionesco írását nagyban inspirálta, hogy barátai és közeli hozzátartozóinak egy része szimpatizálni kezdett a romániai fasizmussal. A cselekmény éppen ezt a torzulási folyamatot mutatja be zseniálisan, nagyszerű dramaturgiával, parádés színészi játékkal ötvözve. Egy francia kisvárosban végigcsörtet az utcán egy rinocérosz, aztán egyre több lesz belőle, ugyanis a lakók maguk változnak át az állattá. Megjelenésük komoly vitákat vált ki a szereplőkből a logikáról, humanizmusról, rasszizmusról, morálról. Az egyetlen józanul gondolkodó, a rinocérosz metaforával nem azonosuló, emberi mivoltához ragaszkodó („Nem adom meg magam” többszöri felkiáltással) Bérenger (Kónya-Ütő Bence) paradox módon egy iszákos alak, aki előbb-utóbb magára marad, kirekesztődik, mert mindenki más áldozatául esik a fertőző, radikális ideológiáknak. A színpad középre behúzott, két oldalon a nézők egymással szemben ülve figyelik a teljes átalakulást szemléltető, kifutóként is értelmezhető játékteret (díszlettervező: Bartha József). A fényekben (Bányai Tamás), jelmezekben (Szőke Zsuzsi) visszatérő szín a zöld, mely a rinocérosz bőrének árnyalataira és az egykori, romániai Vasgárda zöld egyenruháira utal. A Hitlert idéző bajusz, hajviselet, a nézők felé mutatott agitáló gesztusok egészen komoly hatást váltanak ki a nézőkből. A testi és lelki metamorfózist legjobban szemléltető alak Jean (Pálffy Tibor), Bérenger vitapartnere. Az érzelmi tetőpontot mutató jelenetben a zölden megvilágított, elhúzható, flexibilis anyagból készült ajtóhoz nyomódott testrészei, majd teljes meztelensége, kibontott haja jelenti teljes átalakulását.
A harmadik előadásban, a Cyrano de Bergeracban – mely véleményem szerint a nap legkevésbé erős pontja volt, és ezért az állva tapsoló nézők talán megköveznének – a testi mivolt témaköre már inkább áttételesen jelenik meg (rendező: Vladimir Anton). Edmond Rostand 1897-es művének színpadi adaptációjában tanúi lehetünk egy főhős vívódásának, akinél szebb a belbecs, mint a külcsín, s éppen emiatt úgy gondolja, hogy kevésbé érdemes a szerelemre, Roxane (Biró Panna Dominika) szerelmére. Cyrano de Bergerac párbajhős és sziporkázó költő alakja manapság is valamiképpen a belső szépség diadalát jelenti a felszínes külsőségektől elemelkedve. Barabás Botond Cyranójának önnön küllemével való konfliktusa teljesen a belső viszonyokra koncentrálódik, megjelenésében nem látjuk a szokásosan a karaktert fémjelző nagy, torz orrot, az inkább képzetei, szorongásai által vetül ki a színpadra gigantikus méretű szaglószervek formájában. Biró Panna Dominika kiváló játékában úgy is láthatjuk, értelmezhetjük Roxane-t, mint aki komoly fejlődésen megy keresztül a szerelem iskolájában: a felszínességtől, ábrándoktól, illúzióktól indul, amikor beleszeret Christianba (Csákvári Krisztián), és ugyan túl későn, de ráébred arra, hogy a belső értékek azok, amelyekbe igazán szerelmesnek lehet lenni (Cyrano). Talán erre a nem múló tanulságra, intelemre hívja fel újra és újra a figyelmet a mű, és őrzi meg aktualitását a rendezői kezekben. A Teátrumi deszkákon nagy díszleteket (Tóth Kázmér), csodás jelmezeket (Matyi Ágota), kissé nehézkes nyílt színi átállásokat, nem túlzottan mélyreható, néhol vontatott történetet, de összességében egy kellemes, nézőbarát előadást láthattunk.
A 2026-os Országos Színházi Találkozó június 20-i napján így talált otthonra a fenti három előadás a Csokonai tereiben. Fontos és aktuális témákat érintettek többek között a kiszolgáltatottságról, a testi és lelki metamorfózisról, a szépségről, humanizmusról való gondolkodással. Reményeim szerint a magyar társadalom valószínűleg döccenőktől sem mentes újraszerveződésével előbb-utóbb a színházi találkozó is újjászületik, és megszűnnek az azt övező politikai-ideológia viták, átitatottságok, hogy a szakmaiság, a színházművészet és az alkotói szabadság legyen a mindenkori prioritás.
Országos Színházi Találkozó 2026, Csokonai Nemzeti Színház Debrecen, 2026. június 20.
Fotók forrása: csokonaiszinhaz.hu
Az írás az Alföld Online és a Csokonai Nemzeti Színház együttműködésében valósult meg.
Hozzászólások